Az első gondolatom az volt, hogy nem állok meg, hiszen lehet, hogy csak képzelődöm. Ki tudja? De még egyszer meghallottam a kiáltást, így megálltam és megfordultam. És ott volt Ő. Egy pillanat alatt ezer meg ezer gondolat és érzés futott át rajtam. Örültem és egyben dühös is voltam. Megvártam, míg odaér elém.
- Szia Beth! - mondta.
- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem tőle közönyösen.
- Egy egy hosszú történet, de Kata mondta.
- Remek.
- Ezt neked hoztam - mondta és átnyújtott egy hatalmas csokor tulipánt.
-
Köszönöm, de nem tudom magammal vinni és nem is akarom.
- Sajnálom Beth! Annyira hülye voltam.
- Ez nekem nem elég - feleltem.
- Kellesz nekem!
- Ez sem elég, Olivér.
Erre hirtelen térdre ereszkedett elém.
- Elisabeth-Anne Rudas, hozzám jössz feleségül?
- Nekem nem ez kell! Nem érted? Hisz még 21 éves vagyok. Nem akarok még férjhez menni!
- Akkor mit akarsz? - nézett rám kérdően és egy kicsit szomorúan.
- Elmenni. Elmenni minél messzebb innen - feleltem neki.
- Én tényleg nagyon sajnálom, Beth! Nem tudom, hogy mi történt. Egy kicsit megijedtem, azt hiszem.
- Nem érdekel. Viszont most mennem kell, mert lekésem a gépemet - mondtam és már indultam is volna, ha nem ragadja meg a kezemet.
- Ugye visszajössz? - kérdezte aggódva.
- Nem tudom.
- De hát a Csillag Születik! - mondta.
- Már nem köt ide semmi sem - feleltem életem egyik legnagyobb hazugságát.
- De hát Kata és én!
- Nem ismerlek sem téged, sem Katát olyan jól - válaszoltam a másikat.
- Nem engedlek el, ha nem mondod azt, hogy visszajössz.
- Nem vagy nekem senki, tehát akkor megyek és jövök, amikor akarok. De, ha nagyon szeretnéd, lehet, hogy visszajövök. Most pedig megyek!
Nem vártam meg míg válaszolt, egyszerűen csak hátat fordítottam neki és ott hagytam, mert éreztem, hogy nem tudok még egy másodpercig sem tovább vele beszélgetni. A szemeimből már elkezdtek folyni a könnycseppek, végig az arcomon. És ez így ment az egész repülőúton keresztül, míg nem Berlinben nem landoltam. Amint leszálltam, összeszedtem a bőröndjeimet egy kocsira, és megrohamoztam a mosdót, ahol szépen kisminkeltem magam. Nem akartam, hogy bármi nyoma maradjon a sírásomnak.
Utána kisétáltam és megláttam apa sofőrjét egy táblával a kezében: " Elisabeth" .
Boldogan köszöntem Fridlnek. Örültem, hogy sok év után újra láthatom. Elég idős már, ugyanis már a nagyapámnak is ő volt a sofőrje, most pedig apának. Azt hittem, hogy nehezebb lesz visszaállni a német nyelvre, de nem. Meglepő módon könnyen ment.
- Az édesapja egy fogadáson van, azt mondta, hogy menjek el érte, amint Ön megérkezett.
- Akkor velem együtt - feleltem.
- Ő is azt mondta, hogy biztosan így szeretné majd.
- Akkor úgy látszik, apa ismer engem - mondtam mosolyogva.
Kb. 20 perc múlva megálltunk egy hatalmas ház bejárata előtt, majd nyitódott az autó ajtaja.
- Szia Apa! - ugrottam a nyakába.
- Szia Kincsem! Jól utaztál?
- Igen - feleltem mosolyogva.
Persze, remekül. Végig bömböltem az egészet, de nem baj, mert itt vagyok. Berlinben. Végre hazaértem.
Mikor megpillantottam a házunkat, hatalmas mosoly lett az arcomon. Hiányzott nagyon ez a hely.
Olyan ez a ház, mint egy mini kastély. A nagyszüleim is itt laknak, ha éppen nem utazgatják körbe az egész Földet, mint most, de elvileg karácsonyra hazajönnek.
Oli
Annyira hülye vagyok, de annyira. És erre 2 nappal azután kellett rájönnöm, hogy szakítottam Beth-szel. Ráadásul utána meg Lilivel csókolóztam, amit valaki remekül le is fotózott és ma minden lap ezzel van tele. Nem tudom, hogy mit csinálhatnék. Egész nap hívogattam őt, de nem vette fel. Átmenni hozzá pedig nem merek. Egyszerűen nincs képem ezek után a szemébe nézni. Hogy hinné el nekem, hogy halálosan szerelmes vagyok belé, és hogy vissza akarom őt kapni.
Egész nap csak fetrengtem. Egy csomószor felkaptam a kabátomat és elindultam, de mindig visszafordultam. Egyszerűen nem mertem.
- Haver! Miért nem húzol át hozzá egy csokor rózsával és kérsz tőle bocsánatot? - mondta Ya Ou.
- Tudod mit? Igazad van. De tulipán kell neki. Megyek is.
Majd rohantam. A Corvin sétánynál van egy virágbolt, ott vettem egy hatalmas csokrot neki. Megpróbálom. Mi történhet?
Fél hat után kicsivel értem oda a szállodába. Rögtön felmentem a lifttel a lakosztályához. Egy milliószor kopogtam, de semmi nem történt, így inkább benyitottam. A látványra nem voltam felkészülve, ami fogadott. Minden üres volt. Minden. Beth összepakolt és elment. Semmit sem hagyott ott. És még fogalmam sincs, hogy merre lehet. Itt maradt Budapesten? Vagy Berlinbe ment, csak hamarabb? Vagy egyenesen visszaüldöztem New Yorkba? Annyira sokkolt a látvány, hogy leültem vagy fél órára a szobában. Néztem körbe-körbe, hogy mennyire más itt minden nélküle. Olyan idegen és rideg érzetet keltett bennem. Hat óra körül megfogtam a virágcsokromat és elindultam vissza. Elkéstem.
Mikor leértem az utcára, nem volt kedvem hazamenni, így inkább ott barangoltam a környéken, mikor egy ismerős arc jött velem szembe.
- Te szemét disznó! - köszöntött az ismerős.
- Neked is szia Kata! - feleltem.
- Egy rohadék szemét vagy! Remélem tudod.
- Tudom. De rájöttem, hogy mekkorát hibáztam és jóvá akarom tenni - mondtam neki.
Csak ekkor vettem észre, hogy könnyes a szeme.
- Van valami baj? - tudakoltam tőle.
- Igen! Elüldözted a barátnőmet! - válaszolta dühösen.
- Hova ment?
- Ahova eddig is készült. Épp most ment el, de lehet, hogy nem jön vissza.
- Köszönöm.
Majd megfordultam és el kezdtem rohanni. Gyorsan fogtam egy taxit és utána eredtem Bethnek. Remélem, még találkozom vele.
- Te mit csinálsz? - tudakolta Kata, mikor belépett az ajtón.
- Pakolok.
- Azt látom, de miért? - kérdezte.
- Na, jó. Muszáj vagyok elmondani most már. Apa vett nekem karácsonyra egy lakást. Itt, Budapesten, mert igaza van, hogy ez itt nem lehet az otthonom. Ez egy szálloda.
- Igen, ez így rendben van. De mi a gond? - mondta Barnabás.
- Az, hogy az a lakás egy luxus lakás és nagyon drága volt. Apának semmi, de itt mindenkinek nagyon sokba kerül. És nagyon sokáig nem akartam elfogadni, de most úgy döntöttem, hogy átköltözöm oda. Ehhez kellene a segítségetek.
- Persze, szívesen - felelték.
- Plusz már ma este elutazom Berlinbe.
- És akkor mikor jössz vissza? - kérdezte Kata.
- Nem tudom. Lehet, hogy nem jövök vissza. Időre van szükségem. Távol innen. De mondtam Kata, hogy gyere el szilveszterezni New Yorkba és akkor találkozunk. A lányok is szívesen látnának.
- Rendben, meglátom.
- Okés. Amúgy nincsen sok cuccom. Csak ruhák, de ahhoz van bőrönd. A bőröndökhöz pedig elkértem a szállodától egy londiner kocsit, ami itt is van. Csak át kell tolni.
- Tolni? - nézett rám kérdően Barnabás.
- Igen, ugyanis itt van a Vörösmarty téren a lakás, az Üvegpalotában.
- És mégis mennyibe került az a lakás? - tudakolta Kata.
- Sokba - válaszoltam.
- Milyen sokba? - kérdezte Barnabás.
- 400 millió Forint.
- Az szép. De elmondhattad volna - mondta Kata.
- Most már elmondtam. Akkor ez a 3 bőrönd jön velem. Ezt leviszem a kocsiba. A többit meg kérlek áttolnád. Mindjárt megyek.
Kb. 1 óra múlva már mindenem át is lett víve a lakásba. Persze mindketten el voltak ájulva az új otthonomtól. Kata maradt nekem segíteni, kipakolni a cuccaimat, Barnabás pedig 6 órára visszajön értem, hogy kivigyen a reptérre.
A délután gyorsan eltelt, és azon kaptam magam, hogy magyar barátnőmtől búcsúzkodok. Mondtam neki, hogy jöjjön el hozzám New Yorkba szilveszterezni. Remélem, hogy meglátogat engem. Nem akartam, hogy eljöjjön velem a repülőtérre. Barnabás is csak elvisz és kész. Este nyolckor indul a gépem, fél hétre már kint is voltam, úgy hogy van bőven időm. Először átvettem a jegyemet majd feladtam a bőröndjeimet, így csak egy kézi poggyász maradt nálam.
Épp sétáltam keresztül, hogy becsekkoljak, mikor meghallottam őt messziről, amint a nevemet kiáltja...
Szerda reggel viszonylag korán felkeltem és teljesen máshogy éreztem magam, mint kedd este. A fájdalom helyét átvette a düh és a közöny. Utáltam Olit, amiért gyenge, sírós kislányt csinált belőlem. Utáltam azért, mert az életemben először a szívem irányított és pofára is estem. Arra gondoltam, hogy levezetem az indulataimat egy kis edzéssel, úgyis tegnap egész nap csak feküdtem. Éhes még mindig nem voltam, így csak gyorsan letusoltam és felvettem a meleg Nike futóruhámat, mert a Margitszigetre készültem futni. 2-3 szigetkör jót fog tenni.
Feltettem a karomra az Iphone tokot és elindítottam a futós zenémet. A szigetre tömegközlekedéssel mentem el, de a 3 kör futás után úgy döntöttem, hogy jó levezetés lesz, ha hazasétálok a Duna-parton. Nincs olyan messze.
Már a Jászai Mari térnél jártam, mikor a sarkon megláttam az újságárus standot. Az összes napilap ugyanazzal a fotóval volt borítva. Mindegyiken ugyanaz a szőke srác volt és ugyanaz a barna hajú lány, amint éppen csókolóznak. Hallottam, amint a mellkasomban a szívem még apróbb darabokra törik és éreztem, hogy milliónyi könnycsepp tódul a szemeimbe. Odaszaladtam az újságoshoz, hogy közelebbről is megnézzem. Lehet, hogy messziről nem láttam jól. Lehet, hogy mégsem jól ismertem fel az embereket a képen. Lehet... de nem. Oli volt az, amint éppen Péterffy Lilivel csókolózik a Cordiában. És rájöttem, hogy ez hétfőn este történt, miután Oli kidobott engem. Megvettem egy újságot és leültem a legközelebbi padra. Hosszú percekig bámultam, azt az átkozott képet, miközben forró könnycseppek folytak le az arcomon. Hát ezért szakított velem, ráadásul sokat nem is várt. Mennyit jelenthettem akkor neki? Semmit! Nem kellett volna idejönnöm. New Yorkban minden tökéletes volt, boldog voltam és erős. Ott voltak a barátaim. Előkaptam a telefonomat és kikapcsoltam a repülő üzemmódot, amit azért állítottam be, hogy futás közben senki se zavarjon. Ezernyi nem fogadott hívást jelzett a készülék. A legtöbb Olitól, de volt pár Katától is meg egy csomó ismeretlentől. Gondolom újságíróktól. Mindegyiket kiikszeltem és tárcsáztam annak az embernek a számát, akit a világon a legjobban szeretek és aki engem is ugyanúgy szeret. Azt az embert hívtam, akire bármikor számíthatok. Egy csöngés után fel is vette.
- Apa...
-
Tudom, szívem.
Majd két bőgés között elmondtam neki, hogy mi történt.
- Tudod mit? Most azonnal intézek neked egy jegyet Berlinbe. Még ma estére. Tudom, hogy autóval szerettél volna jönni, de szeretném, hogy minél hamarabb idegyere.
- Rendben apa! Úgy hiányzol!
- Este látjuk egymást.
- Igen! Szeretlek apa!
- Én is szeretlek Bethi!
Majd letettük. Gyorsan felhívtam Barnabást és Katát, hogy jöjjenek át hozzám. Én pedig gyorsan hazafutottam a szállodába. Mire ők odaértek, én már el kezdtem összepakolni a bőröndjeimbe a cuccaimat.
Kata:
Láttam, hogy Oli és Beth a teraszon beszélgettek, majd Beth elrohant. Észrevettem, hogy sírt, így inkább utána szaladtam. De mikor leértem a sétányra, sehol sem láttam. Gyorsan tárcsáztam Barnabást, aki kb. 10 perc múlva ide is ért.
- Mi történt? - tudakolta.
- Nem tudom, de szerintem nagy gond lehet. Elrohant a kabátja nélkül, de túl gyors hozzám képest, még magassarkúban is. Autóval szerintem megtaláljuk.
Beth:
Ahogy egyre csak távolodtam a Corvintól, kicsit lassítottam a lépteimen, de még mindig futottam. Kezdtem érezni a lábaimon, hogy fáradnak a magassarkúban és egyre jobban fáztam a ruhámban a szakadó esőben. Majd egyszer csak megtörtént a baj. Megcsúsztam vagy megbotlottam és sikerült egy hatalmasat esnem egyenesen a járdára egy tócsába. Ott feküdtem összekuporodva a földön és zokogtam, mikor meghallottam, hogy egy autó lassít mellettem majd 2 ajtó nyitódott és csapódott. Léptek közeledtek felém.
- Beth! - hallottam meg Kata sikkantását, mikor odaért mellém.
Barnabás nem szólt semmit, csak felkapott és befektetett a hátsó ülésre. Majd hazavittek a szállodába. Ott is felkapott és felvitt engem a szobámba.
- Minden oké? - kérdezte Kata.
Nem feleltem, csak sírtam tovább. A szívem apró darabokra tört.
- Itt maradok veled - mondta.
- Nem kell - hüppögtem - Menj nyugodtan.
- Biztos? Nem akarlak itt hagyni egyedül.
- Megvagyok - biztosítottam Katát.
Végül nagy nehezen magamra hagytak Barnabással.
Az egész éjjelt végigbőgtem és egy hunyásnyit sem aludtam. Csak feküdtem ott az ágyamban és bámultam ki a fejemből. Kata egy milliószor hívott, de nem vettem fel egyszer sem, így délután 3 óra körül átjött hozzám.
- Ezt nem hiszem el! Mi történt? - tudakolta, miközben felhúzta a redőnyt.
- Ne!- sikítottam.
Nem akartam, hogy felhúzza, mert olyan kellemes volt a sötétben feküdni.
- Kelj ki az ágyból! Nem fekhetsz itt egész nap.
- Dehogynem! Húzd vissza! Kérlek! - mondtam.
- Jó, rendben. Ettél már valamit ma?
- Nem - feleltem.
- Akkor rendelek neked valamit és elmondod, hogy mi történt.
- Szakított velem. Ennyi történt. És nem vagyok éhes és egyedül szeretnék maradni, kérlek. Köszönöm.
Nem kellett többet mondanom, elment.
A napom további részét is az ágyban töltöttem, majd nyolc óra körül aludtam el.
Hétfőn reggel kiélveztem, hogy addig aludhatok, ameddig csak akarok, így 10 órakor keltem fel majd lementem egyet úszni a hotelben. Nagyon jól esett, mert amióta idejöttem, nem volt rá időm. Utána pedig felöltöztem (bőr leggings, póló, kabát) és rendbe szedtem magam és elmentem ebédelni, mert már nagyon éhes voltam. Egy olasz étterembe ültem be, ami a közelben volt.
Nagyon finom pizzát ettem és valahogy annyira jól éreztem magam. Tetszett a szabadság. Élveztem. Az ebédelés után pedig célba vettem az új lakásomat, ami lehet, hogy nem is az új lakásom. Még meglátom. Kb. fél három körül értem a Cordiába a fiúkhoz. Épp a liftben voltam, mikor megcsörrent a telefonom.
- Halló.
- Elisabeth Rudas? A Bors újságtól keresem Önt.
- Igen, tessék - feleltem.
Nem értettem, hogy mit akarnak, hiszen tegnap 28 millió interjút adtam.
- Gondolom látta a mai címlapját a Blikknek. Mit fűzne hozzá?
- Sajnálom, de nem láttam a mai címlapot - válaszoltam és egyre kíváncsibb lettem, hogy mi lehet már megint.
- Akkor felolvasom Önnek a cikket.
Miután elolvasta, nem kaptam levegőt pár percig. Teljes lefagyás. A lényege az volt, hogy a fiúk miattam nem nyertek. Azért, mert együtt vagyok Olival. És ha ők győztek volna, akkor az bunda gyanús lenne.
- Ez vicc - mondtam az újságírónak és kinyomtam.
A lift közben már rég felért, de én még mindig ott álltam ledöbbenve. Nagy nehezen összeszedtem magam majd bekopogtam a fiúkhoz.
Oli mosolyogva nyitott ajtót és átölelt.
- Azt hittem, hogy már sohasem jössz.
- Sajnálom - válaszoltam neki és elmeséltem az imént történteket.
- Ne aggódj! Tudom, hogy nem azért nem nyertünk. Ennek így kellett lennie és kész. Ne is törődj velük! Este party! Már nagyon várom!
- Én is!
A délutánt azzal töltöttük, hogy a városban sétálgattunk. Nagyon jól éreztem magam, de 6 körül haza kellett mennem készülődni.
Most kivételesen saját magamnak csináltam meg a hajamat meg a sminkemet majd felvettem a mesés ruhámat.
Rávettem egy bundát, természetesen nem eredeti szőrből készültet és már mentem is vissza a Corvinra. Fél 8-kor már ott is voltam.
Oli annyira el volt foglalva, hogy engem nem is nagyon vett észre, de nem törődtem ezzel. Inkább Katával beszélgettem, aki Szikiről áradozott. Aranyosak nagyon együtt.
Nem is tudom, hogy hány óra telt el az érkezésem óta, mikor kimentem friss levegőt szívni a teraszra. Pár perce voltam már ott, mikor valaki odajött mellém. Oli volt az.
- Szia! - mondta.
- Hello! - feleltem.
- Gyönyörű vagy.
- Köszönöm.
Tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem értettem, hogy mi történhetett pár óra leforgása alatt. Mert amikor elköszöntünk egymástól délután, akkor még minden rendben volt.
- Beszélnünk kell! - kezdte.
- Hallgatlak - feleltem nyugodtan, de közben a szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha most futottam volna 600 km-t, a gyomrom pedig fel-alá liftezett.
- Szeretnék egy kis szünetet tartani. Te úgy sem leszel itthon, nekem pedig át kell gondolnom, hogy hogyan is lesz az életem ezentúl.
- Te is azt hiszed, hogy miattam nem nyertetek? - kérdeztem tőle néhány pillanatnyi hallgatás után.
- Nem, szó sincs erről.
- Légyszíves ne hazudj nekem!
- Lehet, hogy van benne valami igazság - válaszolta.
- Szóval szünetet akarsz - összegeztem.
- Igen.
- Nálam a szünet szakítás. Így is ezt akarod? - tudakoltam miközben a szemembe könny csordult, a szívem pedig apró darabokra tört.
Nem válaszolt erre már szóval, csak bólintással. Én pedig nem tudtam tovább visszatartani a zokogást, így elrohantam, ki a szakadó esőbe.
Vasárnap már kora reggel bent voltam a stúdióban, hogy a mai nagy estére minden tökéletes legyen, közben pedig a gondolataim csak azon jártak, hogy a fiúk nyerjék meg az X-Faktort.
10 óra körül ők is megérkeztek az RTL-hez. Oli egy nagy öleléssel és csókkal köszöntött.
- Szia! Gyönyörű vagy!
- Pedig még nem is láttad az esti ruhámat! - feleltem mosolyogva.
- Húha! Este.
Láttam rajta, hogy nagyon izgul, bár próbálta nem kimutatni.
- Minden rendben lesz. Ne aggódj! - nyugtattam.
- Igaz. Megyek a fiúkkal még gyakorolni.
Majd még egyszer megcsókolt és rohant az öltözők felé.
Hamar eljött az ebédidő, amit sajnos egyedül kellett eltöltenem az irodámban a sok dolgom miatt. Evés közben a közelgő ünnepeken gondolkoztam. Olival megbeszéltük, hogy az ünnepi 2 hetet családi körben fogjuk tölteni. Én elutazom Berlinbe apához, majd a lányokhoz New Yorkba. Ő pedig itt marad az anyukájával. Valahogy várom is az utazást meg nem is. Rossz lesz nélküle, de kibírom. Plusz még ez a költözködés! Nem is tudom, hogy mikor lesz rá időm. Szerintem csak akkor, ha visszajöttem.
A nap többi része is olyan gyorsan eltelt, hogy csak azt vettem észre, hogy mennem kell átöltözni meg frizurát és sminket igazíttatni, mert negyed hét van.
Egy gyönyörű, hosszú, fekete Daalarna ruhát vettem fel arany kiegészítőkkel és arany magassarkúval.
Majd az eligazításra rohantam a színpad mögé. Itt látott meg Oli, akinek tátva maradt a szája tőlem. Ez nagyon tetszett.
Gyorsan elmondtam nekik, amit szerettem volna majd Liluval és Bencével is megbeszéltem a dolgokat. Ezek után jött oda hozzám Patocska Úr.
- Igazad volt reggel. Ez a ruha egyszerűen elképesztően áll rajtad. Gyönyörű vagy és a látványod leszedálja az izgulásomat.
- Köszönöm! Aranyos vagy! De most ne rám koncentrálj!
- Rendben! - felelte majd egy csók után eltűnt.
A döntő pedig hát, igen. Sajnos nem a ByTheWay nyert, bár szerintem nekik kellett volna. A fiúk kicsit elszomorodtak, de szerintem többre fogják vinni, mint Danics Dóra vagy akárki innen az X-Faktorból.
Nem akartam őket zavarni, így ma este is inkább otthon aludtam. Holnap meg X-Faktor záró party lesz a Cordiában. Már nagyon várom!
