34. Fejezet

Az első gondolatom az volt, hogy nem állok meg, hiszen lehet, hogy csak képzelődöm. Ki tudja? De még egyszer meghallottam a kiáltást, így megálltam és megfordultam. És ott volt Ő. Egy pillanat alatt ezer meg ezer gondolat és érzés futott át rajtam. Örültem és egyben dühös is voltam. Megvártam, míg odaér elém.
- Szia Beth! - mondta.
- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem tőle közönyösen.
- Egy egy hosszú történet, de Kata mondta.
- Remek. 
- Ezt neked hoztam - mondta és átnyújtott egy hatalmas csokor tulipánt.

- Köszönöm, de nem tudom magammal vinni és nem is akarom. 
- Sajnálom Beth! Annyira hülye voltam.
- Ez nekem nem elég - feleltem.
- Kellesz nekem!
- Ez sem elég, Olivér.
Erre hirtelen térdre ereszkedett elém.
- Elisabeth-Anne Rudas, hozzám jössz feleségül?
- Nekem nem ez kell! Nem érted? Hisz még 21 éves vagyok. Nem akarok még férjhez menni!
- Akkor mit akarsz? - nézett rám kérdően és egy kicsit szomorúan.
- Elmenni. Elmenni minél messzebb innen - feleltem neki.
- Én tényleg nagyon sajnálom, Beth! Nem tudom, hogy mi történt. Egy kicsit megijedtem, azt hiszem.
- Nem érdekel. Viszont most mennem kell, mert lekésem a gépemet - mondtam és már indultam is volna, ha nem ragadja meg a kezemet.
- Ugye visszajössz? - kérdezte aggódva.
- Nem tudom. 
- De hát a Csillag Születik! - mondta.
- Már nem köt ide semmi sem - feleltem életem egyik legnagyobb hazugságát. 
- De hát Kata és én! 
- Nem ismerlek sem téged, sem Katát olyan jól - válaszoltam a másikat.
- Nem engedlek el, ha nem mondod azt, hogy visszajössz.
- Nem vagy nekem senki, tehát akkor megyek és jövök, amikor akarok. De, ha nagyon szeretnéd, lehet, hogy visszajövök. Most pedig megyek!
Nem vártam meg míg válaszolt, egyszerűen csak hátat fordítottam neki és ott hagytam, mert éreztem, hogy nem tudok még egy másodpercig sem tovább vele beszélgetni. A szemeimből már elkezdtek folyni a könnycseppek, végig az arcomon. És ez így ment az egész repülőúton keresztül, míg nem Berlinben nem landoltam. Amint leszálltam, összeszedtem a bőröndjeimet egy kocsira, és megrohamoztam a mosdót, ahol szépen kisminkeltem magam. Nem akartam, hogy bármi nyoma maradjon a sírásomnak.
Utána kisétáltam és megláttam apa sofőrjét egy táblával a kezében: " Elisabeth" .
Boldogan köszöntem Fridlnek. Örültem, hogy sok év után újra láthatom. Elég idős már, ugyanis már a nagyapámnak is ő volt a sofőrje, most pedig apának. Azt hittem, hogy nehezebb lesz visszaállni a német nyelvre, de nem. Meglepő módon könnyen ment.
- Az édesapja egy fogadáson van, azt mondta, hogy menjek el érte, amint Ön megérkezett. 
- Akkor velem együtt - feleltem.
- Ő is azt mondta, hogy biztosan így szeretné majd.
- Akkor úgy látszik, apa ismer engem - mondtam mosolyogva. 
Kb. 20 perc múlva megálltunk egy hatalmas ház bejárata előtt, majd nyitódott az autó ajtaja.
- Szia Apa! - ugrottam a nyakába.
- Szia Kincsem! Jól utaztál?
- Igen - feleltem mosolyogva.
Persze, remekül. Végig bömböltem az egészet, de nem baj, mert itt vagyok. Berlinben. Végre hazaértem.
Mikor megpillantottam a házunkat, hatalmas mosoly lett az arcomon. Hiányzott nagyon ez a hely.

 Olyan ez a ház, mint egy mini kastély. A nagyszüleim is itt laknak, ha éppen nem utazgatják körbe az egész Földet, mint most, de elvileg karácsonyra hazajönnek.