14. fejezet

A szálloda melletti sétáló utcákban bolyongtunk és nézegettük a kirakatokat.
- Merre szoktál shoppingolni? -  tudakolta a szöszi.
- Hát nem ilyen helyeken - feleltem lebiggyesztett ajkakkal.
Persze ez hazugság volt, mert imádom a H&M-t, a Zarat meg a Mangot.
- Ugye tudod, hogy nehéz eset vagy.
- Lehet, hogy csak neked - feleltem ördögi mosollyal.
- Jajó! - mondta nevetve.
- Ugye tudod, hogy nehéz lesz kitörölnöd az emlékezetemből, amiket mondtál rólam.
- Gondoltam, hogy ez lehet a probléma.
- Meg tudod fura, hogy eddig mindig ellenszenvvel néztél rám, aztán meg elhívsz randizni. 
Nem válaszolt erre, helyette inkább elterelte a témát.
- Mesélj magadról! - kérte.
- Keress rám a Google-ban! - feleltem mosolyogva.
- Na, jó! Mikor van a szülinapod?
- Június 15.
- De jó! Pont a suli utolsó napján!
- Nem jártam iskolába, mert magántanuló voltam. Plusz Németországban később kezdődik a szünidő.
- Tényleg, vágom. Dolgoztam Münchenben pár hónapig.
Láttam, hogy nagyon szenved, és hát megsajnáltam.
- Voltál Münchenben? És hogy tetszett?
- Szép hely! De London sokkal jobb. És te merre laktál eddig?
- Berlin belvárosában laktam 16 évig, majd a Harvard kollégiumában fél évig, de utána összeköltöztem 3 barátnőmmel egy lakásba az egyetemtől nem messze. Ott éltünk a diploma osztásig, majd New Yorkba költöztünk - meséltem neki.
Láttam rajta, hogy kezdett kicsit megnyugodni, ami engem is megnyugtatott.
- Harvard. Ez nagyon durva. De annyira más vagy, mint amilyennek megismertelek, vagy úgy hittem, hogy megismertelek.
- Miért? Milyennek gondoltál? - kérdeztem tőle érdeklődve.
- Hát...
- Amilyennek leírtál?
- Valami olyasmi, bár akkor eléggé túloztam. De tényleg azt hittem, hogy nagyon el vagy szállva magadtól és nagyra tartod magad, de nem. És ez tetszik - felelte őszintén.
- Mikor apa felhívott 2 hete, rögtön kidolgoztam magamnak egy új stílust meg egy teljesen új ént, de kudarcba fulladt a dolog.
- De miért csináltad? - tudakolta.
- Ez egy remek kérdés. Miért is? Nem tudom. Talán nem találtam magam elég főnökösnek, vagy nem tudom. De mint kiderült, az a legjobb, ha önmagamat adom. 
- Igen - helyeselt majd arra lettem figyelmes, hogy megfogja a kezemet.
Hirtelen ezernyi gondolat suhant át az agyamon. Engedjem-e vagy sem? Hisz 2 napja még Ya Ou tette ugyanezt. De ő már nincs. Szóval miért ne? Ráadásul egyre inkább úgy éreztem, hogy Oliban sokkal több van, mint amennyit eddig láttam. Végtelenül kedves és aranyos, és helyes, és egyszerűen jól érzem magam mellette. És ez mind tetszett benne. Szóval nem húztam el a kezemet, hagytam, hogy kézen fogva sétálgassunk a Duna-parton.
- És te hogyan kerültél Münchenbe majd Londonba? - érdeklődtem.
- Érettségi után nem vettek fel fősulira, de igazán nem is akartam menni, mert a zene érdekelt. Szóval inkább kimentem dolgozni, de nem bántam meg. És mesélj, milyen a nagy császár lányának lenni? Anyukád hogy bírja?
- Egyfelől jó, másfelől nem. Meg van mindenem, de látod, 16 éves korom óta nem lakom vele együtt. Sokszor hiányzik. Nem is tudom, hogy mi lett volna velem a lányok nélkül. Ők kb. a nővéreim lettek az évek során, de most ők sincsenek.
- Annyira bunkó voltam és előítéletes, mikor azokat a hülyeségeket mondtam rólad. Nagyon sajnálom, de tényleg!
- Majd jóvá teszed valahogy! - feleltem nevetve.
- És anyukád? Hogy bírja apukád mellett az életet.
- Sehogy - feleltem kurtán.
- Elváltak? - kérdezte meglepődve.
- Meghalt 9 évvel ezelőtt rákban. 
A döbbenet rögtön kiíródott az arcára.
- Nagyon sajnálom, nem tudtam - válaszolta, majd megállt és átölelt.
Azt hiszem, hogy hazaértem!  Olyan volt, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna ez, és mintha már ezer éve ismernénk egymást. És egyszerűen minden a helyére zökkent és ez jó volt. Minden kerek egész lett. A darabok összeálltak és tökéletesek lettek együtt.
- De várj! Te honnan tudsz magyarul? - kérdezte.
- Anya magyar volt, ő tanított meg - feleltem, miközben az arcomat még mindig a mellkasába fúrtam.  
Pár perc múlva indultunk el megint. A Duna-partján sétáltunk és bámultuk a folyón elhaladó hajókat meg a gyönyörűen kivilágított várost.
- Szerintem ennél az egész világon sehol sincsen szebb látvány - törte meg Oli a csendet.
- Tényleg gyönyörű.
- Ezt akár rólad is elmondhatnám. Nem tudom hova tenni, hogy neked miért nincsen vőlegényed vagy barátod.
- Azért mert mindig olyanokkal hoz össze az élet, mint Ya Ou. 2 hónapig minden rendben van, maximum, aztán vége. Kezdem megszokni.
Megállt, ezért én is tettem. Mélyen a szemembe nézett és így szólt:
- Én itt és most megígérem neked, hogy nem leszek olyan, mint Ya Ou! 
El akartam hinni neki, nagyon is, de a szívemet már annyiszor törték össze, hogy nehéz volt. Majd vissza felemeltem a fejemet és ránéztem az arcára. Nem úgy mint eddig, hanem úgy tényleg. Olyan kíváncsisággal fürkésztem őt, ahogyan talán csak a kisbabák szoktak. És megláttam benne valamit, amit sehova sem tudtam tenni, de tetszett. Érdekesnek találtam és értékesnek. És ebben a pillanatban esett le minden. Miért érzem azt, hogy minden a helyére került? Azért, mert eddig is Olit akartam, nem Ya Out, hanem őt, ezt a szőke angyalt. És most itt volt előttem.
- Tegyünk úgy, mintha nem mondtál volna semmit. Szóval, merre tovább?
Láttam rajta az értetlenséget, de nem kérdezett semmit, csak követett engem.
- Nem fázol? Beüljünk egy kávéra valahol? 
- Ez jól hangzik! - feleltem mosolyogva.
- Gyere! Tudok egy nagyon jó helyet! - mondta és megragadta a kezemet.
Talán 10-15 percet sétáltunk, mikor megállt egy fényes ajtó előtt.
- Megjöttünk! - mondta és bement.
Mikor beléptem, azt hittem, hogy a mennyországba csöppentem! Minden fehér volt az egész cukrászdában, kivéve az édességeket. Csoki, cukorkák, süti, fagyi, tejberizs! Minden volt, ami finom és hízlal.

- Úristen! - nyögtem ki pár perc múlva.
- Mit kérsz inni? - tudakolta tőlem.
- Inni? Te itt innál?
- Nem! - felelte mosolyogva. - Szóval mit kérsz?
- Adj még nekem pár percet!
A pult roskadozott az ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb sütiktől, szóval igen nehéz döntése lesz. Legszívesebben mindegyikből kérnék egyet, de azt azért nem lehet. Még nekem sem.
- Egy banános-csokis pitét szeretnék egy fehér forrócsokival.
- Én meg egy amerikai csokoládé tortát és egy étcsokis forrócsokit. És fent leülünk - mondta Oli.
Szóval felsétáltunk és elfoglaltunk egy asztalt. Majd beszélgettünk és beszélgettünk és én egyre jobban éreztem, hogy ő más mint az eddigiek. Jó, ez most elég hülyén hangzik, de ezt most komoly volt.

Mielőtt elhagytuk volna ezt a mennyországot, még vettünk pár cukorkát meg csokit, hogy ne távozzunk üres kézzel.
- Nem megyünk el az Andrássy út felé? - tudakolta tőlem Oli
- Mehetünk! - feleltem mosolyogva.
Szerettem volna vele egy kicsit szemétkedni, de már nem ment. Már nem tudtam...